Egy mondat az őszről

Nincs már semmi meglepő, nincs ami már viszonyítási pont lehetne, nincs amire ránézhetnék újra és újra, és kimondatná velem, hogy igenis, Én értékes vagyok, jogom a léthez olyan egyszerű mint a falevelek hullása, természetszerűen következik a tényből, hogy minden ellenem irányult, hogy mindent megpróbáltam, hogy bebizonyítsam a létezésem értelmetlenségét, és tessék, újra itt vagyok; itt az őszben, hullanak rám a levelek, sárga, kékes iszony követeli magának a megnevezést, hogy ősz, és Én csak napsugarat akasztok le a fák nézéséből. Igen a fák még mindig fontosak, és persze Te is, és a megnyíló lyuk a mellkasomban, ami átereszti lélegzetvételnyi panaszát a hétköznapoknak. Miben mosakodjon tisztára a lélegzetvétel, ha benne csak az áteresztés működik, miben mosakodjon tisztára a tisztaság, a szó még nem érhet el hozzám, és mégis itt van, agytekervényeimben születnek a gond névre hallgató történetek, és már el is haltak, mire kiértek volna a számból, nincsenek gondolataim olyan tiszták mint a kékség, ami árnyékot vet a Szerémi sor 8-ra, ahol ismét csak visszatalálok, akár a mondat végén, magamhoz.

Magamnak Én bőven elég vagyok, egy kifújásnyi idő a mondat ideje is, a belégzéskor nem lehet tudni mi történik, hogy mi az, ami keresztül jut a tisztáson, arany bégetése a dombnak és rajta a fehér pamacsos ismétlésnek, így is lehet hívni a bárányt, hát miért ne hívnám úgy, ha lehet. A lehetőség nekem felszabadító erejű bizalom az iszonyúban, hogy megtörténhet a borzalom, az csak a virágos rétek megtörténésével lehet egyenlő, hogy abban szeretkezik a szépség és a magány, gyermekük az a töredék, amit néha embernek hívnak, néha a sarkon feltűnő idegennek. Megintcsak egyenlőségjelet teszek két különböző dolog között, ezekben a szabadságformákban lehet ránézni az irodalomra mint ismétlésre és fehér pamacsos idegenre, mert ezekben a szabadsággyökökben ott van mindennek is a lehetséges formája, csak meg kell adni neki a kivételezettséget.

Amiről nem lehet írni, arról nem fogok, amiről lehet írni, az meg amúgy is elég bonyolult ahhoz, hogy nekikezdjek és félúton hagyjak fel vele, bizalmatlanságom teremtő erő, hogy nekifeszülve a mondatnak végre ne féljek beletörődni gyengeségeimbe. Úgy kezdtem, hogy ősz van, és hogy hullanak a levelek, ennyit szeretnék elmondani, de nem tudom hogyan kell, nem tudom miért kell, vagy hogy miért szeretném, van ebben valami végletekig frusztráló és agyzsibbasztó, akár csak a kikeletben, ahogy a gyenge réteken keresztül naivan hirdeti a tavaszt és az életet. Persze Ő is belebukik, mint a mondatom, a mondatom, ami végigtrappolt a szántóföldeken, csak hogy bemutassa nekem a limlomot, amit erre fújt a szél, ami átérve a tisztaságon, megnevezte a tisztaságot, és most egy őszi tájba költözött.

Koncentráció a táj, látásom benne tér, Én nyelv vagyok, annak a kimondhatatlan mondatnak a nyelve, ami csak ezt szeretné elmondani, ezt a végtelenül egyszerű mondatot, hogy süt a nap és ősz van, és most már kezdem kapizsgálni, kezdek rájönni, hogy az ősz mint mondat végtelen hosszúságúra nyújtható, és még a közelébe sem ér annak, ami szerencsés esetben köszönőviszonyban lenne az ősszel, mert persze nem létezik az őszi táj, se a Szerémi sor, benne a pötyögés csak kósza hang, amit ide sodort a tökéletlenség.

Előttem félbehajtott takaró, rajta egy pohár víz, nem iszom meg, de a szomjúság már közelít és végre megnyílnak bennem hasonló utak mint amire a létezés rímel, mert, és, mondanám, de nincs folytatás, csak hogy amiből kiindulnék, az már messze van. Nem megyek utána, és az elmúlás távolsággá, a távolság idővé szelídül, üveggolyóvá, és nézem tovább, nézem a valóságot mint ketrecet, nézem ahogy ez a József Attila vers beletrappol a hideg űr viaszába, elnyel ez a végtelen kacérkodás az ősszel, hogy elmondjam, hogy félek, hogy mégsem szeretlek, hogy elmondjam a napsütésben, hogy nem kell többé a földindulás, csak egy gyertya csonkjánál hadd csókoljam beléd a csigákat, a kúszó növényeket és a patakokat, hadd csókoljak beléd egy szusszanást, amíg itt voltam, amíg voltam, amíg elneszeltem egy levél zörejével, amíg valami biztosat nem találtam, hogy rád szánjam ezt az életet. Más biztonságom nincs szerencsére, így legalább egy szemernyi kételyem mindig akad, hogy lehet, hogy érdemes írni egy mondatot az őszről.

Hogy jó-e a mondat vagy rossz, az mindegy is, mert a mondat esetlegességünk kifejezése, és csak egyet szeretnék most, de szeretnék még szereplőket, meg egy tájat, meg egy enyhe semmittevést, ezek laza viszonyát, a szerkezetet, ami meglepő és meglepetésben szürke halmokba szervezi a lehetőséget, hogy a szürke tájba betoppanó valaki majd kizökkentse megszokott idejéből a mondatot, mert idő van elég, csak bizalmasom nincs, aki tudná, hogy mitől jó a mondat, mitől jó egy mondat, nem egy egész regény, bár nyilvánvaló félrevezetésem elég evidens már, hogy magamat félrevezessem, ahhoz jó pár év kellett, hogy a félrevezetés valahogy igazsággá váljon, ahhoz elég volt egy jól hallható igen! – ez a mondat, talán ez az egyetlen jó mondat van a világon, és ezt járom körbe lassan tíz éve, tíz éve ezt az egy mondatot formálom és belebetegszem ha egy kicsit elveszek benne, és ez így jó, hogy később meggyógyulok és ez a viszony, mint a mondat valahogy analóg az ősszel, analóg a bóbita fejű reménykedéssel, ami a ruhádon megmarad, de a kettőnk között mindig átlibben, akár az utazás egyik helyről a másikra.

Valami ilyesmi az ősz is – gondoltam borral a kezemben, és nekirugaszkodtam a bizonyosságnak, hogy összetörjem magam előtt az őszi táj festményét, és a robbanó mozaikok visszhangoztak a csempén, a templomcsend visszhangzott a fejemben, árnyak és mítoszbeli figurák keresték rajta a megkerülhetetlent, hogy nekem egy mondatot kell írnom, hogy szét kell robbantani a látványt mint megigazulást, hogy mégis ez a látvány az Ő áldása és átka, és a festmény, amit készítek, abban a mozaikszerű őszi képek álljanak össze egy fallá, ami átengedi a fényt, de nincs mögötte semmi, ez az elképzelhetetlen szójáték van pontosabban mögötte, hogy semmi, a tér és a semmi képzettársításának a lehetetlensége pont olyan, ahogy a csillagászok szerint a szingularitás elnyeli a fényt, a szingularitás ami Én vagyok, és ami belőlem kijön, az a reménység, hogy megintcsak ismételjem magam, hogy el tudjak mondani egy mondatot az őszről.

A világ ennyivel bonyolultabb, képzeljük el, hogy ha egy mondat létrejöttéhez ennyi megfelelő körülménynek kell összeállnia, akkor mi lehet az igazsággal mint nyelvi képződménnyel, a fej szétesik, szétporladnak a csontok, az igazság már rég nem tényező az építménynél, amit mondatnak hívunk, aminek a folyása inkább abban van, amit mostnak hívunk, amire ezt a naiv időszeletet választottuk megnevezésként, amiben Én és Te úgy kapcsolódunk, hogy el kell törnie valaminek, hogy az összeragasztása annak a törött dolognak mint képzeletbeli lehetőség fennálljon, és Te is akard, az a most az akarás, a törésnek az akarása, és ellentéte.

Az ősz pamut sorvadása bedugta hozzám a fejét és megadtam magam neki – ilyen mondatokkal lehetetlenség mit kezdeni, legfeljebb arra jók, hogy az ébrenlét és az alvás közötti határozatlanságot áthidalják, és újra szembenézhessek a ténnyel, hogy reggel van és nem változott a hideg, ugyanúgy széttört kis darabkákra pamacsol rá a fény néhány szürke sziluettet, ébredezik a Szerémi sor, ébredezik a remény, ha ajtónak képzelem és belépek rajta, eljutok a takaró alá. Meleg van ott és a szempillantásnyi jótállás, hogy minden szemhéjnyitogatás egy új világgal egyenlő, legalábbis egy új lehetőséggel, ami végére jár a nyelvi játéknak, hogy lefessek egy napsütést és egy őszi tájat.

A tájleírások a legszebb irodalmi kreálmányok: minden végpont és lezárás őszi könnycsepp – akár egy falevél kupac –, amit a képzeletre hánytak. Színei a beláthatatlan szolgálói, dermedt haláltánc néz farkasszemet a kupacon kandikáló fénnyel, ami megtörik a nézésén annak, aki váratlanul belépett az életembe, akár a szellő, ami a laza szerkezetért felelős, ami a levelek kedves báját teremti, hogy újrarendezze a színeket. Festészeti kihívássá nemesül a levélkupac, amíg bele nem trappol az irónia, és ezt az épülő giccset végre le nem pisili egy kutya, az Én kutyám, aki nem törődik olyan dolgokkal mint a szerkezet, mert a szerkezet és az Ő léte közötti összefüggés mélyebben van huzalozva mint a gondolat, az ösztönnél is mélyebb panteizmusa nem csinál problémát a valóságból, a gondolat nála könnyen összeegyeztethető lenne a szerénységgel, nem küzdene meg vele mint ez a mondat, csak tovább gyalogolna már végre a park másik oldalára a két huskyhoz, csak elengedné a levélkupacot mint kiindulási pontot. Ez a mondat végül is sikerült, egy darabig tartotta benne a lelket a leírás gesztusa és a zárlat közötti feszültség, ez a feszültség jól áll a mondatoknak, de az ősz több mint út, az ősz hamari berobbanás a vékony kabát alá, a zizzenés és a hidegrázás, a fájdalom és a meghűlés, a gerincoszlop mint arany kabát – tehát a váz, a tartás, az azonosítás.

Az emlékezés, hogy itt jártál, hogy itt jártam, valamikor, valamire jó lesz ez a mondat, hogy itt jártam ezen a földön, csak az által lehetséges, hogy megnevezem az őszt mint szélmalomharcot, az őszt mint ebben az elveszésben való megnyugvást, ami a felismerés és megértés gesztusa, hogy muszáj felismerni és megérteni, hogy muszáj rád gondolni messze és távol. Hogy elmondjam, hogy mindig rá kell jönni evidenciákra, például hogy megtapasztaltam, hogy Washington az emlékezés városa, felgyűrődik a tér ahogy a Downtownról visszaeső napsugarak megnyitják az utat az átkeléshez a folyón. Így lehet közlekedni arrafelé: viaszos sugárutakon csúszkálunk emlékből-emlékbe, amik megkötik a várost a múltban és lehetőséget adnak az egyetlen szilárd alap megteremtésére, amire város épülhet – a jövőre, mert emlékezni csak a jövőbe vetett naiv hittel lehet. Mindig rájövök, hogy mennyire a naivitásra épül az amerikai kultúra, bogarászom Jefferson könyvtárát, mennyi Plutarkhoszt olvasott, mennyi párhuzamos életet tanulmányozott, életeket, amik hasonlóan az emlékek által vezethették Őt is tovább a kongresszusi könyvtárba, ahol Én róla kérdezem a Teams-en bejelentkező hölgyet, aki csak azért van, hogy kérdéseket válaszoljon, kérdéseket az emlékekről, megkérdezem hát Jefferson és a filozófia kapcsolatáról, naivan a naivitásról, hogy minden ember egyenlőnek született talán igaz egy pillanatra, talán a könyvtárban egy hideg kamera fényén keresztül elhiszem a lehetetlent, hogy hozzád jöttem, hozzád aki megvigasztal és felemel a porból, hozzád jöttem boldogság, ami az ősz egyik pirosra erezett levelén hullik elém, honnan jöttél, honnan kísérsz, mióta vagy velem, kérdezném, de pontosan tudom, hogy nincs válasz, mert nézésem tárgyát, a lehetőséget vizslatom, ami olyan tündöklően ragyog most a Downtonról visszaverődő fények által, hogy a remegés, a kedves játéka a lehetetlen és a lehetőség közötti létezés lenyomatán az öröm érzéséhez áll a legközelebb.